Sajgó fájdalom a lapockák alatt hátulról

Árva nép, puszta ország, téged ki fog majd méltón elsiratni? Galambok, sasok, gödölyék, titeket ki fog elsiratni? Ó, vassal-átvert-szívűek, ki fog titeket elsiratni? Kő-csülköktől zúzott venyigék, ki tud titeket elsiratni? Földbe visszataposott kalászok sírjatok magatokért!

Gubancos, tarackos árva földek sírjatok magatokért! Fák, erdők, kiket nyársnak hegyeztek, sírjatok magatokért! Kiket sátánok röhögve fölsebeztek, szűzek sírjatok magatokért! Dárdanyelek, lándzsafejek, kicsorbult kardok szálljatok magasba, kaszák és bunkók, érccsillagok, nyílhegyek rebbenjetek föl, letaglózott fejek huhogjatok szakállasan, áradjon fény a szemekből, fekete szálló tornyotok csavarodjon a nap felé, magasba.

Mint az istentől-űzött vándormadarak, jajgató, sötét oszlopokban, kiket a belső-láng zavar és suhanni kell a rokon-tűz felé, szálljatok el, megülve fákon, templomtornyokon az út felén, ne lásson többé senki itt titeket, elnémult honotokban. Sírjatok hazám lányai, vénei, lágycsontú, báva csecsszopók, tejes virágok sírjatok, harmatos-vállú, árva kicsinyek, hóhér-bárd villog felénk, sarkunkban nagyfogú sárga eb liheg, ha kihajt e tar föld, virágai: hegyes, zöld karók.

Hadunk kardhegybe döntve, hitünk lealázva, földünk bevetetlen, fölmagzik a növényi gonoszság eres, borzas levelekkel kövéren, gyomok és indák, tüskék és nádak bozontos sűrű gyökerében kering a fájdalom, s szívárog szét a reszkető levelekben.

Hosszú tartózkodás változatlanul; Terhelések a gerincen. A betegség által okozott fájdalom-szindróma állandó és fájdalmas.

Magányos ordasok vagyunk, ködös őszi erdők gőgös vándorai, ki-kicsapunk még a síkra rikoltva, kócosan, szakállosan, az üres falvakban hemzseg a róka, a mezőn bíbic fut magányosan; halálra ítélt meteorok, még magunknak se merjük bevallani. Állok a szirten fakó lovammal, sugarak súlytalan aranylemezei alatt, mint lágy, dermedő üveghegy közepén, a csönd lávájába fúltan, nélküled, remény, a magány teljes lángjától megvakúltam, lovam eleresztlek a szélnek, vagy a szügyedbe mártom kardomat.

Legyen hüvelye tested, a karcsú, az engem hűséggel hordozó.

Általános tulajdonságok

Minek a kard, az íjj, a könnyű dárda, a hirtelen-halált-hozó? Majd befödi őket a lomha avar, a moha, a szigorú hó. Indulj lovam, szükség van rád, lehetsz még éhes, fáradt igahúzó. Gőzöl lent a mocsár, böffen bezabáltan, villog a bőre néha, kúszik a moha, lencsefű, világít kürtös sziromba rejtezett lángja, itt-ott egy talp, láb kiáll, mint a láp csontokra vedlett vázú virága, mocsár-alatti-fejre csatolt, elhullott sisak a meleg sár nagy buboréka.

1. Párom volt nála úgyhogy az ő taoasztalatát irnám le.
2. Fejzúgás Tiszteletem!
3. Fájdalom a bal lapocka alatt hátulról – Healthy Food Near Me
4. Supraspinatus: optimális mechanika. A vállízület supraspinatus izom íngyulladásának kezelése
5. A hátfájást tehát különféle okokra vezethető vissza.
6. Share on Twitter A kellemetlen érzést a hasban az étkezési szokások és bizonyos szokások okozhatják.

Zöld hínár-szakállasan, moszat-nyálasan csontváz ül kis nádszigeten, róla a szenvedést fekete madarak zajongva, gyorsan leették, nyesve a húst, mint fejszével ácsok a gerendát, belepték, ragacsos vésőkkel kifaragták kocsonya-görcsödet, szem. S a lágyabb, finomabb részt hagyták a dongóknak, legyeknek, bogaraknak, akik fogókkal, csipeszekkel, reszelőkkel, állkapocs-fűrészekkel boncolták, mozgó templomok, fénylettek torony-gömb szemek, tágultak picinyke bordák.

Iszonyú tor! Boldog zsibongása nagy volt a mámoros hadaknak. Nincs rettenetesebb, mintha látsz emberhúst faló kicsi hangyát. Feszülnek, tapadnak, ránganak, mozognak könyökök, csuklók, izomcsomók, s kimetszik a hús-tömböt a fejbe ágyazott parányi páncélos ollók, s a falattal a merev-szemű, szörny-erejű daruk az embert tipegve elhagyják.

S megy a boldog hír, csáp-antennákon, eleven-test-szülte áram küldi felétek ti többiek, a boly-vár lakói, rajta hadi-népek, hús, hús, emberi hús, védtelen hús vár, hogy bevegyétek, hajcsárok, gürcölők, s indulnak már a búvársisak-fejű gépek. Ime, a pusztulás! A befejezés!

Magányos társaim ez lenne a mi sorsunk? Sárga virágos láp ne kényszeríts engem e csontváz-feleletre.

Eltörheti a lapocka?

Ne esküdjetek e légbe, rovar-gyomrokba széthordott testre. Nem lehet, nem igaz, nem, hogy mi a halál elébe loholtunk! Íme, a halál!

Reszket a láp fény-fátylas, lüktető bőre. Mélye, mint óriás anyaméh, telve iker-oszlású embrióval: fegyverrel, katonával, szekerekkel, kölykökkel, fölpáncélozott lóval, s ágyugolyóval, mely a mocsár-lét fölszálló vas-gyöngye. Ó, nádas, bóbitás, bicegő, részeg csipogás tölti be mélyed. S a szilánkos víz alatt állkapocs, koponya fekszik, mint barlangba medve, szemgödrébe tüzeshasú béka menekszik, a áttetsző, lüktető lárvákat rejtenek a foszlányos gyökér-szövevények.

Kis tocsogó, nádas-mély égbenyíló ablakai, a halál edénye: a csigolyák csipkés alagútjában, oszlopok, pillérek közt lebeg a kis tarajos, pettyes, cápa-pofájú hüllő, boltívek, vízbe sűllyedt városok tornyai, kupolái fölött sáska ugrik a fénybe.

S mint széttárt kéz árnyéka a hóra, nagyító esti fényben: a vizipók árnyéka lencsevégű küllős kerékként terűl, oda épp, ahol réz karperec, s lánycsukló szenderűl a víz alatt, nyílvessző vastollával a csukló kékszájú hüvelyében. Ó, képzelet ne bontsd szét porcikákra ezt a néma tájat, mint nagyító üveg, ne lássam minden boldogtalan titkát, ne szőjj be pókfonaladdal, mutasd derűsebb sugarad útját, ne dermesszen meg a halál-kobrától bűvölt nyúl-alázat. Mert boldog az anyag felszíne, mélye, boldog a magasság, párzás, osztódás, megtermékenyülés, peték, tojások, virágporok hirdetik, hogy bensőnkben a mindenség tüze háborog, szívünkre bár a némaság nagytalpú kő-gúláit rakassák.

A lét öröme húsos szirmokba sajgó fájdalom a lapockák alatt hátulról, szinekben, száz alakban, te boldog nemiség, szemérmetlen, bűntelen őskorok tiszta láza, ember-előtti lét tudatlan, buja szerelmes magánya, nekünk csak visszasajgó töredék-tudás, nekünk kimondhatatlan. Csobog a nedv a sejtek között a tapintva-tudatos növényi szárban, levél levél fölébe tolódik, rügy duzzad, mint anyaemlő, húscsipke-tálból a légbe szökik rézsút millió fehér küllő és kis üvegtenyerek ablakozzák be a félgömböt szivárvány-sugárban.

Boldog ez az építkezés, önmaga kőmívese, mérnöke, lakója, önmagát tervezi, építi a mag szarkalábnak, fűnek, kutyatejnek, tetők és kúpok, törzsek és lombok születnek, leomolnak, születnek, egy sejtben milliárd madár-szív dobog, bombaként viszi magát a kis légi bója.

S új csillag épül, tömörűl az elporlott anyag, hogyan lehet gyógyítani a térdízületi gyulladást anyaméh lesz és boldogan kering a boldog űrben, fordul a fény után, boldog a kristály magánya, cseppkő-szakáll, a fény-kupán görcsös hátfájás a habzó űr, hozzátartozik a boldog egészhez.

Boldog a láp, a hegy, az elhagyott, kigazosodott föld, virágzik, magzik, szederinda, iszalag fonja be fejét, liliom, sás lepi el a csobogók, patakok csillámló tejét. Az elnyomott szabadság belőlük robbanva, kúszva kitört. Részegen zsong a bogár, füvibolha, szöcske, szerelmes lepke. Fal a hernyó, hernyót a gyík, gyíkot a vascsőrű karvaly. Redőzik a toka, tágul a torok, pillog az elégűlt tolvaj.

A virágra kövér darázs süllyed dörögve-lebegve.

Kinyílt méhű csillag-kehely, kitárult szemérem boldogan fogadja, bibék, porzók, mint havas fák, mint malom lisztes oszlopai, lisztes fejű molnár a darázs, arany-harangok poros lábai. Karcsú üveg-s-fém-masinák cikáznak hangtalan a magasba.

Ó, részvétlen, újratermelő zabálás, önelégűlt növényi zöld!

Sándor Miklós mozgásterapeuta, gyógymasszőr bemutatkozása

Csak az ember boldogtalan, látván az ember-alatti létet. Mint borzas csavargók, behorpadt hassal alszanak az ugarok, rétek. Boldogan, mert ölni akartak éhesen, de végül egy se ölt.

Hol az ember e tájról? Ha él, hát önmagába rejtve. Miben higyjek sajgó fájdalom a lapockák alatt hátulról A szabadság megperzselt, embertől-zabált húsában? Csak puszta állati, sajgó fájdalom a lapockák alatt hátulról lét embertelen materializmusában? Ösvény nem ismeri, talpa rögtől, növénytől-elfelejtve. Hol az ember? A művelő, a gondozó, a rendező okosság?

Nyögi a göröngyöt holt szíve, borzongja a lenti sötétet, körmét növeszti kard-hosszúra, hogy kikaparja magát elébed ezrivel, néma vetésként, — hetyke butaság, gőgös gonoszság.

Terhesség elején vastagbélgyulladás a jobb oldalon. Bizsergés az alsó hasban terhesség alatt

E táj, ha nézem, jobban éget, mint a nap, az arany-pupilla, e táj, ha nézem, megfájdítja, vakítja szerelmes szemem: gaz perlekedik az éggel, embercsont, zöld kardvas, lótetem, s némán fölmagasodik, lánymellig ér zöld-lángú kínja. Hemzseg az egér, futkos vidáman, éli a tort, a lagzit, mozog a föld vakondtól, a fekete túrás, mint sátrak tábora, sikló tekereg, s a homokban a tojásból kikelt fiak gyűrű-sora, üres gyíkbőrön férfi-velőn elhízott rubint-légy mosakszik.

Falkában jár a nyúl, nem fél a csönd-léptű senki-vadásztól, patakszélen, réteken üveg-rögökként békák milliárdjai párzanak, s arany-pillanat!

• Fájdalom a bal lapocka alatt a háton hátulról - okok és kezelés | Hivatalos oldal Hondrogel
• Az osteochondrosis hatékony kezelése
• Hormonok Diprospan, Kenalog.

Vadkacsa, fácán, vizityúk: fekete táblák, fekete kúpok, fekete lombok; zizegnek, sírnak, szaporodnak; a boldog kakasok kora ez, egy asszonyért nem lesz taréjuk vérharmatos, nyakuk sebes! Szaporodnak a rókák, farkasok, sasok, vakondok. Trágyás tomporukkal gyulladáscsökkentő gyógyszerek ízületi kenőcsök és gélek az erdőből a szarvasok is, vessző-szakállukon, hús-szirmukon a húgy cseppkövei, bőgnek, szimatolnak, ezres hadakban mozgó, tarka bozótként vonulnak.

Micsoda bőség, özönvíz-előtti, az ember bűne ez is!

mozgásterapeuta, gyógymasszőr

Magányos lovas, ha néha itt elrobog, van akkor menekülés, özönvizi, szarvak gubanca, lihegés, torpanás! De, mit is az ember! Hebeg a nemes szív, ellanyhul a futás és nyugalmat hoznak, szerelmet a félelem-nélküli alkonyok.

Ó, csak akkor, csak akkor lesz emberivé e bakszagú táj, ha alkony után indul a hold mosolyogva, ha hajnal előtt ring a hold mosolyogva, ha az űrben a félhold, mint szomorú fehér hattyú száll. Ha a hold süt, csillogni kezd az árva, vad, néma ugar, hajt fény-levelet, higany-kalászt, a virág jáspis, opál, dereng a csülök-nyom, elhullott patkóvas, mint éji lepke száll, ha a hold süt, smaragd tuskó a rög, mereng a csönd üveg-lombjaival.

Ha a hold süt, nagy, buja rózsákat nyitnak a kertek, s a karókon szőlőfürt izzik föl jövendő-lángú borokkal, s az üszkös házfalak megtelnek fénytáblás ablakokkal, ha a hold süt, a gyöpös udvaron köd-húsú tündérek lebegnek. Ha a hold süt, derengve röpködnek a tálba a répák, lomb közül gyerekszem világít, hallsz pici hangot, ha a nap süt, a füstös cserépen pislognak a bagzó varangyok, tücsök alszik, a szemek izzó gyönggyé varázsolt levelibékák.

Ha a nap süt, a rögök a vér megalvadt, sajgó fájdalom a lapockák alatt hátulról csomói, a karókon csecsemők feje szárad, leng fekete ruhafoszlány, földúlt tűzhelyet lát az ablakon benéző bunda sörényű arany-oroszlán, a falból gaz sűrűdzik, kő-fürtként csüggnek a szeder bogyói.

S lát meztelen asszonyt, aki nem födi pucér szemérmét, köldökén katicabogár, gyulladt ízület virágban, dárdával van leszögezve, mellén gálya ring, csigabiga, szem-árbócait a semmibe meresztve, öléből pipacs hajt, s fűárnyék sakktáblázza be márvány térdét.

Nagy tábla csönd a bodza fehér virága, illata terjed a fényben, szikla-bozontot idéz, de megreng a madárka-lábtól, görnyed a fényből jött súly alatt, ragyog a füvön a virágpor, kis pikkelyes madár-láb látszik csak, csivogás terjed a fényben.

Ó, hol az ember, a holtat sirató? A jajgató Jeremiás, sajgó fájdalom a lapockák alatt hátulról átkozó hol van? Vén kecske lépeget, a holtat szagolja, telizabáltan elterűl. Leng, reszket a bodza lepényvirága, s aranyba dermedve elcsöndesűl, örvénylik a fény, amerre szállt, a madár láthatatlan. Ne higyjetek neki! Káromlás, aljasság, nevetség! Ember volt az is, aki e telt, fehér emlő alá vágta a dárdát, repedt a hús-szövet, habos tüdő-vér buggyant, ropogtak a bordák.

Milyen hit éltet? Csak az, hogy ember és ember közt van különbség! Hol a szabadság, az emberi? Csak percnyi volt, villám-fehér! S jött utána a másik, a zöld tékozlás, az ember elleni, szabad a paréj uralma, szabad a szarvastehénnek gidát elleni, fogan a nőstény, s apró fogakat, csontokat épít a növényi láng, a vér. S búvik az ember verembe, föld alá, s elbúvik önmagába, mint remete a hajdani sziklaörvényből magasúlt kőpalotába, mint madár az ős-cet megdermedt, bazalt-sípú fuvallatába, mint a szem-torony a csigába, mint az ösztönös hús tekergős csigaházba.

Riadtság, rémület, s dac a szemekben, de több a néma alázat, a félelem lombosodik, görnyeszti a vállperec gyönge ágát, mint kígyó tekereg bennünk a döbbenet, viseljük a kín töviskoronáját, pallosok tüze villan, ágyasul jegyzett minket a rheumatoid arthritis betegség kezelése bánat. A szél, a szél karóbavertek hosszú, keserves jajgatását hozza, kerékbetört parasztok csontja hasad a húsban szilánkra, harmatos tüskéket hajt a lábszár, mint rózsafa ága, vonítanak a keresztrefeszítettek, mint kutyák a holdra.

Én csontjaim, ti hasadoztok a küllők közt a tébolyúlt keréken, én kezeim, ti vagytok nagy ácsszögekkel a szálkás gerendára szögezve, én szemhéjam, téged gyaláz meg a csont-orrlikú, sárga madárcsőr csipegetve, én lábaim, ti száradtok, mint tökinda a fehér napsütésben. A szél? Hatékony gyógymód térdfájdalmakra, árva isten, nem a szél hozza e hörgést fülembe, Zápolya mulat, mosolya fölött jérce-emlő, vállfodor csipkéje habzik, mint pókháló csüng a karón a csontváz-mellkasú utolsó paraszt is, s alatta lehullott ízei intenek a nagyobb fegyelemre.

De itt zúg örökre bennem, az érverés áramában e jajongás, a málló lapocka hangját gerincem hordja örökre, a végső pillantások rámtapadtak, mint kagylók a kikötő-cölöpre és húsomban reszket a csatában fölszakadt újszülött-jajongás.